Twins
12:58Mostanában a szuicid hajlamú és depresszióval átitatott filmeket részesítem előnyben, amikor épp egyedül vagyok. Most a Cake-re akadtam rá, azelőtt a Still Alice-re és a Wild-ra. Még a Boyhood-ra is rávettem magam, mert érdekelt, hogy milyen lehet egy olyan film, amely egy egész gyermekkort ölel át úgy, hogy éveken át ugyanazokkal a szereplőkkel forgatták több éves etapokban. Így ahogyan a filmben mindenki idősödött, az nem a smink- és maszkmestereknek volt köszönhető, - és ez már önmagában is érdekeltté tett arra, hogy megnézzem. Kár volt! A többivel viszont valahogy mindig tudtam azonosulni és végigbőgtem őket..
A helyzet az, - és ezt már mások is mondták - hogy én világ életemben introverdált voltam és egyfajta hiányérzettel küszködtem. Mint utóbb kiderült, ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a születésem ikerterhességgel indult, majd időközben a testvérem elhalt, mert erősebbnek bizonyultam és lenyomtam őt a gecibe. De ketten indultunk neki az életnek és ez úgy érzem nyomott hagyott bennem.
Furcsa, mert nem gondoltam soha ennek a hátterére mindaddig, amíg az egyik ismerősöm a figyelmembe nem ajánlott egy könyvet. Egy neves családállító pont ezekről az ikerterhességekről és az elvesztett testvér által hagyott űrről ír. Arról, miként alakította vagy alakítja még a mai napig is a személyiségünk felépítését ez a meghatározó dolog.
Elkezdtem ráguglizni, cikkeket olvasgattam a neten a témával kapcsolatban és rájöttem, az én kibaszott szenzitív lelkemnek csak még rosszabb, hogy gyerekkoromban az apám is elhagyott minket. ..és mivel én mindig is apás voltam, ez nekem akkora plusz fájdalommal párosult, amit talán mostanra sikerült csak levetkőznöm magamról.
Üröm az örömben, hogy a megfelelési kényszerem viszont velem maradt.. Akármennyire küszködök is ez ellen, mindig fontos számomra, hogy elismerjenek, hogy megbecsüljenek, hogy hátba veregessenek. Szóval ha úgy érzem nem kapom meg ezeket, akkor bepánikolok és a mögöttes okokat keresem, boncolgatom és ez.., nos ez sosem vezet jóra.
Üröm az örömben, hogy a megfelelési kényszerem viszont velem maradt.. Akármennyire küszködök is ez ellen, mindig fontos számomra, hogy elismerjenek, hogy megbecsüljenek, hogy hátba veregessenek. Szóval ha úgy érzem nem kapom meg ezeket, akkor bepánikolok és a mögöttes okokat keresem, boncolgatom és ez.., nos ez sosem vezet jóra.
0 megjegyzés